A hosszú ideje hordozott bizonytalanság oldódni látszik, jó érzés, hogy másnak is fontos az életük, hogy a bennük élő bizonytalanság könnyebbedik, a kusza jövő tisztulni látszik.
Géza és Orsi együtt járnak két és fél éve, szeretik egymást. Orsi 26 éves, vidéki lány,városi albérletben lakik, Géza már 30, még a szüleinél él, de sokat alszik Orsi kis lakásában. Mindketten dolgoznak, Orsi egy takarékszövetkezetben front office-os, Géza egy barátja faipari cégénél van alkalmazásban. Ismerik és kedvelik egymás családját, csak az ünnepi ebédeknél kellemetlen az idősebb generációktól feléjük szegeződő kérdő tekintet: lesz-e esküvő és kisbaba, mit terveznek az életükkel?
A kérdés azért vág az elevenükbe, mert a szívük mélyén érzik, tudják, hogy lépni kellene, ketyeg az a biológiai óra, akkor is, ha odafigyelnek magukra és kitartóan járnak edzésre mindketten. A barátaik közül Annáéknál nemrég született egy tündér-aranyos kisbaba – azóta ugyan Anna és Péter elmaradozott a péntek esti sörözésekről, de a Facebookon posztolt babás képeik enyhe irigységgel és valami mélyről feltörő vágyakozással töltik el a lelküket. Lehet, hogy ideje lenne nekik is valami igazán fontosat meglépni?
A nyáron három esküvőn is voltak, látták, milyen nagy feladat lezongorázni egy ilyen rendezvényt, de közben olyan szép is, megható is az egész! Orsi már kinézett egy ruhát, amibe egészen beleszeretett, és végiglapozva a magazint Gézának is ugyanazon a ruhán akadt meg a szeme – azt is mondta, miközben gyengéden átölelte, hogy Kicsigyöngy (így becézi kedvesét) gyönyörű lenne benne… Olyan meghitt volt ez a jelenet, talán ez is valami jel lenne? Ugyanakkor mindig ott van bennük, hogy mi lesz, ha úgy járnak, mint a rokonságban Gyuláék, akik három év és sok hangos veszekedés után szétmentek, még szerencse, hogy gyerek nem volt… És persze a szegedi Panka néniék sztorija sem túl vonzó, akik harminc év házasság és három gyerek után váltak el. Igaz, a szüleik kitartanak egymás mellett évtizedek óta, de vajon az ő történetük hogy alakul majd?
Nem kockázatos ez egy kicsit?
Egymásnak is félnek bevallani a kétségeiket, de sokat beszélgetnek arról, hogy a félretett pénzük elég ugyan az esküvőre, valamennyit a szüleik is tartalékoltak nekik, de élhető lakást nem tudnának venni a városban, márpedig a munkahelyük miatt nem mennének szívesen távolabb. Ezek forognak a fejükben hétről-hétre, billegve a levegőben lógó „hogyan tovább” kérdés kapcsán hol erre, hol arra.
Nem foglalkoznak politikával, és inkább csak bosszantja őket, ha elkapják a rádióban a demográfiai kérdésekkel foglalkozó, nemzethalált vizionáló beszélgetéseket, bár az tényleg nem világos, hogyan lesz majd nekik nyugdíjuk. De az még olyan messze van, és annyi mindent kellene még addig megoldani…
Épp Annáék legújabb babaképeit nézegetik – pont abban a cuki, sárga-fehér csíkos bodyban van, amit ők adtak a keresztelőjére –, mikor feldobja a hírfolyam, hogy egy új kormányzati bejelentés szerint 10 millió forintos szabadfelhasználású hitelt kapnak a fiatal házasok, a havi törlesztés pedig maximum 50 ezer forint. Fú, ez jóval kevesebb, mint az albérlet fizetése! A barátjuk eladó lakását pedig ezzel a 10 millióval meg is tudnák venni, épp ott van a takarékszövetkezet mellett, sőt ovi is van egy utcával odébb… Orsi és Géza gyorsan rákeresnek a részletekre, és egyre izgatottabban olvassák, hogy milyen további kedvezmények járnak, ha gyerekek születnek sőt, a harmadik gyerek születésével jóváírják a tőketartozást is. Orsinak eszébe jut, hogy kislányként, amikor anyukásat játszottak, mindig három babát cipelt magával, Géza pedig már a hétszemélyes autókat tallózza magában.
A hosszú ideje hordozott bizonytalanság oldódni látszik, jó érzés, hogy másnak is fontos az életük, hogy a bennük élő bizonytalanság könnyebbedik, a kusza jövő tisztulni látszik.
Február van. Géza másnap délelőtt felhívja a vendéglős barátját, hogy van-e még szabad hely a nyári esküvői szezonra. Ugyanebben a pillanatban a munkahelyén Orsi újra megnézi a telefonján azt a gyönyörű ruhát és mosolyogva visszautasítja a munkatársnője által kínált fél kakaóscsigát – egy-két kilót még le kell dobni nyárig…
Kevés nehezebb helyzet van életünkben, mint mikor gyermekünk beteg lesz. És most nem is komoly, tartósabb betegségre gondolok. Csak olyan „hétköznapira”: egy kis láz, egy kis fülfájás, egy kis hányás, egy kis hasfájás. Sokszor tehetetlenül állunk a fájdalmuk előtt, biztatjuk, hogy rövidesen elmúlik, közben persze magunkat próbáljuk vigasztalni ezzel.
Ősz elején fogorvosnál jártunk, amit saját gyerekkel még nem tettünk, csak saját gyerekkori emlékeink integettek fájósan. Hat éves kislányomnak letört egy darabka a tejfogából, elkerülhetetlenné vált, hogy bemutassuk neki a fogorvos bácsit, aki már engem is gyógyított. Édesen ült kis testével a nagy székben, várva az ismeretlent. Kicsit izgatott volt, hogy mi lesz, kicsit izgult, hogy milyen lesz. Aztán megtapasztalta: injekció, fúrás, tömés. Csöndesen tűrte, bár a könnye csorgott. Kifelé jövet annyit mondott: Ide nem jövök többet!
A felnőtt tapasztalat sok mindent átélt már. A gyermeki félelemérzet nélküli létből átcsúsztunk féltő korszakunkba, melyben nem akarjuk elveszteni a jelen értékeit. Ráadásul most már nem (csak) magunkat féltjük, hanem valaki mást, másokat is, miközben tudjuk, nem óvhatjuk meg őket mindentől. Talán ezért is érdemesebb fiatalabban gyermeket nevelni, mert ahogyan haladunk előre a korban, egyre súlyosabbak lesznek megélt terheink, és egyre izgulósabbak, túlféltőek leszünk gyermekeinkkel, akik meg nem értik, hogy miért feszülünk ennyire.
Sokszor eszembe jut kedves képem, Sir Luke Fildes: Az orvos című festménye. A tűzforró, lázas kis testecske fekszik az összetolt székeken, és az orvos a szülőkkel várja a hajnalt és a gyógyulás jeleit. Bár a képet tragikus esemény, a festő saját gyermekének halála ihlette, mégis reményt látok a címszereplőben, aki tudása alapján mindent megtett, és most várja az életet, nem hagyva magára a kis beteget.
A családban, ahol már gyerek vagy gyerekek vannak, nem az orvosé, hanem az anyukáé lesz a gyógyító főszerep.
Egyszer hallottam egy családorvost, aki a rendelőben azt mondta a 10 gyermekes anyukának:
– Távol álljon tőlem, hogy tanácsokat adjak Önnek, de az a véleményem, hogy…
Nem az a fontos, hogyan folytatta, hanem a mondat eleje. Nem gúnyolódott, komolyan mondta, utalva arra, hogy az édesanya odafigyelő tapasztalata, gyakorlati megfigyelései hasznosak és jók voltak gyermekei számára. Természetesen a gondos anya kíváncsi az orvos véleményére, hiszen sejtéseit a szakembernek kell megerősítenie. Azt mondhatnánk tréfásan, hogy a legnagyobb gyógyítók is konzultálnak a kollégákkal. De az otthon harcterén már magányosan harcol a felcser. Persze van segédje, az apuka, de ő csak kisegítő személyzet, a műtéti vezényszavakra a kért eszközt odakészítő asszisztencia.
Mert a legapróbb jelekből doktor Anyu már sejti, hogy beteg lesz a gyerek. Ha meleg a kicsi homloka, Anyu dönt, várjunk vagy jöhet a lázcsillapító. Ha kell, egész éjjel, sőt egész nap virraszt a lázas mellett. Borogat, simogat, puszilgat, vigasztal. A gyógyszerek adta megadott időközöket betartja, mint egy jó királyi főpohárnok, előkóstolja a szörnyű ízű gyógyfolyadékot, biztatást adva a bevételére. Felírni könnyű egy orvosságot, de beadni némely gyerkőc esetében embert próbáló feladat. Doktor Anyu telefonja lámpájával világít a torokba, majd egyensúlyoz a köptetővel telt kanállal, míg a kis beteg hajlandó végre kinyitni a száját. Betartatja a diétát külön menüsorral, vagy éppen lavórért rohan. Ha késő, akkor pedig takarítja a gyomorrontás vagy a vírus következményeit. És akkor még nem beszéltünk a sebek bekötözéséről. Vagy a fejtetvességről, különösen hosszú hajú lányok esetében, a leggondosabb figyelemmel elvégzett hajvizsgálatokról, a gondos bemosásokról, az új egyéni ötletekről (ajánlom mindenki figyelmébe a hajvasalót) és mindezek ismétléséről. Folytathatnánk a sort sokáig.
Persze egyszerre több gyerek lesz általában beteg a családban, tehát mindenkit külön el kell látnia doktor Anyunak.
Természetes hát, hogy a kis betegnek éjjel az „Anyúúúúúúúú” jut eszébe, így kicsit fájdalmasan hosszan felkiáltva.
Körbenézek a konyhapulton egy átlagos őszi napon: orrcseppek a legkülönbözőbb korosztályoknak, lázcsillapító, köptető, lándzsás útifű, vitaminok, antibiotikum, lázmérő és persze mindenhol zsebkendők.
Már csak egy táblácska hiányzik, amire ez van kiírva:
Doktor Anyu rendel hétfőtől vasárnapig 0-tól 24 óráig.
Nagyanyáink számára teljesen értelmezhetetlen lenne, mi a csudabogár az, hogy én idő? Igen ám, csak közben annyira felgyorsítottuk és felhangosítottuk az életünket, hogy épp csak megélni nem maradt időnk: szintetizálni, következtetéseket levonni, érzelmi válaszokat adni arra, ami történik velünk, körülöttünk.
Egy mindennapi, apró példa csak: nagymamáink még egy órát gyalogoltak falujukból a közeli mezőváros piacára vásárolni, miközben a madarak énekét csak ritkán törte meg emberi zaj – mi, ha bevásárolunk, az időtakarékosság jegyében végigrohanunk egy hangos, pulzáló szupermarketen és zúgó fejjel, kihangosított telefonunkon ügyeket intézve autózunk haza. Az időnyerésért gyorsítottunk, de valójában nem nyertünk semmit, épp csak elveszítettük az idő helyes megélésének képességét. A hiányt pótlandó szolgáltatások formájában próbálunk magunknak védett időt kicsikarni: wellneszezni, edzőterembe, masszőrhöz járni stb.
Ebben a közegben kellene gyermekeinket is úgy nevelnünk, hogy az eltöltött idő ne csak élmény-szerzés legyen, hanem tegyék is magukévá, éljék is át a pillanatokat, időt hagyva erre maguknak. Ehhez pedig lassítani és csöndesedni kellene.
Az én idő ennek a hiánynak a megfogalmazása, ami nagycsaládban élve hatványozottan hiányzik, hisz ott aztán végképp nincs mód arra, hogy csak úgy heverésszünk és gondolkozzunk. Az „én idő” nem szép fogalom, olyan nagyon mai, olyasmi kifejezés, mint a „jogom van a boldogságra”. Pedig fontos, szükséges dolgot ír le, de mindig tudnunk kell, hogy az nem öncélú, hisz a családot is szolgálja az, ha egyénként összerendezzük magunkat – értük, értünk. Úgyhogy, perfekcionisták, ne legyen lelkiismeret furdalásotok, ha egy kis időt kértek magatoknak!
A gyerekek életkora szerint más és más töltheti be ennek a rekreációs időnek a szerepét: kis pelenkásként a gyerekeink mellett én időt jelenthet egy húsz perces, nyugalomban töltött forró fürdő, mikor kicsik voltak a gyerekeink, mi volt, hogy azt kértük a családtagjainktól ajándékba, hogy biztosítsák ezt a „luxust” nekünk, vigyázzanak addig a kicsikre. Ma már a nagyobb gyerekektől is kérhetünk időt, játszanak a kistesóval, amíg elmegyek futni vagy olvasok egy kicsit.
Ha az én idő kapcsán családosként azt tekintjük normának, amennyi ideje egy gyermektelen embernek vagy párnak jut osztályrészül, meglehetősen frusztráltak leszünk. A gyermekek után járó pótszabadság igyekszik némileg kompenzálni a családdal járó időhiányt, de időből még így is nagyon kevés van, egymásra is, nemhogy magunkra.
Vegyünk egy átlagos nyári napot, zárva az ovi, iskolai szünet, a gyerekek már túl a táborokon, anya és apa is szabadságon – ami általában nem jelenti azt, hogy teljesen kikapcsolt mobileszközökkel és aggyal léteznek – de azért a családra fókuszálva telnek a napok.
Ez lenne a nagy nyári töltekezés ideje a családnak és az egyes családtagoknak is, ha nem kellene közben:
naponta ellátni étellel a famíliát
nyári vírusokat és sebesüléseket kezelni az orvos-szabadságolások idején
elmaradt hivatali ügyeket intézni – lejárt útlevelet hosszabbítani és beszerezni a tanévkezdéshez a szükséges holmikat
a lakást végre gatyába rázni kicsit
ellaposodott rokoni és baráti kapcsolatokat ápolni stb. stb.
Édes teher mind, csak épp a nap nyáron is 24 órából áll, még ha el is tolódik a lefekvés ideje…
De akkor hol is az a bizonyos láblógatós, semmittevős pihenés és a várva-várt nyugi, az én idő? Nem hiszem, hogy (nagy)családban mód lenne arra, hogy a szülőknek gondosan elkülönített én-ideje legyen. Túl sokan, túl sokféle igénnyel és túl kiszámíthatatlanul élünk együtt ahhoz, hogy ez reális legyen.
De üdítő morzsákat mégiscsak felcsipdeshetünk, jó esetben van annyi empátia bennünk, szülőkben, hogy kölcsönösen adogatjuk azokat a pillanatokat, amikből egy kis csendet, gondolkodási időt, nyugalmat nyerhetünk.
Nyaraláskor például, ha anyuka ellátott mindenkit ebéddel, utána apuka elviheti altatni a kicsit és elfoglaltságot adhat a nagyobbaknak, hogy a kifáradt anya is pihenjen. És fordítva, ha apa elviszi délután valahová a gyerekcsapatot, mikor hazaérnek hadd legyen egy lélegzetvételnyi nyugta.
Van, hogy a szükség visz rá bennünket, hogy szakítsunk időt magunkra – egy pánikbetegség például elvezethet az autogén tréning gyakorlásához, ami máris 10-15 perc kiszakadás a napból – ellazult én idő, orvosi javallatra. Egyes hasznos munkák is jelenthetnek tartalmas én időt: a gyerekek fuvarozása, kertészkedés vagy vasalás, esetleg egy ikeás bútor összecsavarozása is ilyen lehet. De az is remek, ha rászokunk a rendszeres sportra – fél óra futás, otthoni edzés Rubint Rékával, egy biciklizés – akár a bevásárlással egybekötve – ugyancsak remek én idő lehet.
Egy szó, mint száz: szükségünk van rá, és ne szégyelljük beiktatni az életünkbe, mert a jól ütemezett én idő teremtő idő és a saját töltekezésünk mellett a család érdekeit is szolgálja.
A hisztérikusan síró gyerkőccel nyilvános helyen küszködi végig magát a szerencsétlen szülő, idegei kocsányon lógnak a hisztimanó fogságában visító, akaratát ráerőszakolni próbáló ovis korútól, miközben azért igyekszik magát kultúremberként előadni… Ismerős ez a szituáció?
Leizzadva, a felkívánkozó cifrább szavakat nyeldekelve próbáljuk ilyenkor menedzselni a beállt válsághelyzetet, megmutatva a kis csipisznek és a körülöttünk egyre nagyobb szemeket meresztő „katasztrófaturistáknak”, hogy igenis urai vagyunk a helyzetnek, szülői tekintélyünk töretlen, gyerekgyilkosok sem vagyunk, sőt még a környezet elvárásait is érzékeljük, igyekszünk másokat nem zavarni, és egyáltalán, ez az egész kínos szituáció biztos nincs is…
Két út kínálkozik a hisztiző csöppségünk kibillentésére: az egyik és leghamarabb a kívánt csendet megteremtő, a kellemetlen helyzetből szabadulást kínáló módszer, ha megfutamodva feladjuk elveinket és teljesítjük a kis drága akaratát – megkapja azt a szintetikus nyalókát, mégis maradunk még a játszótéren stb., stb.
A másik válaszlehetőség, hogy megpróbálunk következetesek maradni és nem engedni a szemérmetlen akusztikai zsarolónak. Ha valaki most azzal jönne, hogy egyik út sem jó, meg kell értetni a gyermekkel, hogy mi az ütközésünk oka, és higgadtan, érvekkel kell meggyőzni az általunk képviselt álláspont helyességéről, hogy érvrendszerünket magáévá téve önként változtasson a hiszti-pozíción, nos, azt hiszem még nem volt ilyen felfokozott helyzetben. Ha mindez nem egy toporzékolós hiszti kellős közepén történne és nem mások jelenlétében, talán még lenne is valamicske esélyünk egy ilyen kulturált megoldásra, de igenis van, hogy nincs idő, lehetőség, fogadókészség ilyesmire, mert a gyerkőc saját süvöltése miatt effektíve meg sem hallja a csendes, hosszas ráolvasást, és a helyzet huzamosan úgyis tarthatatlan…
Ha kellően belehelyezkedtünk a képzeletbeli szituációba, akkor mesélném is, hogy mi esett meg velem a minap. Templomból jöttünk hazafelé vasárnap, ahol kellően kifáradtam már abban is, hogy megakadályozzam a mi cuki legkisebbünket, hogy széttrollkodja a szertartást, majd ezek után egy kis cereália-beszerzés mellékhatásaként lefolytattunk egy ütközetet az épp záró CBA-ban egy mignonos jégkrém felett. (Az „ebéd előtt nem eszünk jégkrémet, különben is van otthon fagyi” érvrendszer kontra „mignonos jégkrém!”, „mignonos jégkrém”, „mignonos jégkrém!” felkiáltások volt a koreográfia.)
A velünk lévő bicikli tovább nehezítette a helyzetet és ebből keletkezett az a konfliktus, ami végképp kicsapta a biztosítékot a boltból jégkrém nélkül távozó kislányomnál. Ugyanis – miután az üzlet előtt majdnem kigurult pótkerekes járgányával egy motor elé – megtiltottam neki, hogy az egyébként nagyjából üres falusi utcán tekerjen. „Csak a járdán mehetsz!”- adtam ki az ukázt magabiztosan.
Ezen a ponton szakadt el végleg a cérna, és kapcsolt át az én kicsikém arra a hangfekvésre, amitől még a halottak is felkelnek a sírból. Mintha egy kismalacot akarna levágni valaki, süvöltött kitartóan, miközben egyik kezemben a másnapi tízóraikhoz szükséges zsemlékkel, másikban a négykerekű (dögnehéz) járgánnyal próbáltam terelgetni őrjöngő négyévesünket.
Negyedik gyerek, de próbára tett a helyzet nem csak fizikailag (küzdős volt a cókmókokkal kezemben megakadályozni, hogy mérgében ki ne fusson az úttestre a hiszti-spirálba egyre jobban bepörgött lánykám), de legalább ilyen zsibbasztó volt a kertekben grillező szomszédság és a járókelők jelenléte is, akik kéretlen szem(és fül) tanúi lettek a jelenetnek. Próbáltam magabiztos mosollyal álcázni kétségbeesésemet, de a mosolyom biztos, hogy nem volt őszinte…
Igazi küzdelem volt, míg elvergődtünk az utcánkig és feltűnt a házunk, ahol végre csukott ablaknál, higgadtabb fejjel várhatjuk ki a hosszúra nyúlt hisztiroham végét. Kimerülve kotortam táskámban a kulcs után, mikor a kihaltnak hitt utcán, a bokor mögül megszólalt egy ellenséges hang: “Nahát, hogy bánik azzal a szegény gyerekkel! Inkább tanította volna meg biciklizni! Megvan a véleményem!”
Egy otthonkás, ősz néni állt a túloldalon és érződött, hogy felháborodása legalább olyan elemi, mint az én megdöbbenésem. Azt hittem rosszul hallok és valami kandikamera vesz, de nem… Az idegeim pattanásig feszültek, magam se tudom mit vetettem oda az idős asszonynak válaszul, de mire az előszobába jutottunk, kibuggyant belőlem a sírás, olyan féktelen erővel, mint az én kislányomból a hiszti (és a néniből a megvető minősítés).
Most már együtt sírtunk összeborulva, ragacsosan, míg a családunk többi – a templom előtt beszélgetni leragadt – tagja is haza nem ért.
Értetlenül nézték kisírt szemeinket, anyát és lányát, akik lelkében egyszerre kevergett a szégyen, a düh, a megbánás és a gyerekes önsajnálat. Vajon tényleg ilyen rossz anya lennek? Vagy a néni ítélt megfontolatlanul?
Az érzelmi vihar csillapodtával drága nagymamám mondása jutott eszembe: “Sebaj, eső után szebben virít a mező…”
De egy tanulság mégiscsak adódik, ha hisztiző, toporzékoló gyerekkel és a helyzetet így-úgy menedzselni próbáló szülővel találkozunk, fontoljuk meg, hogy mit és miképp szólunk oda az apukának, anyukának. Ne ítéljünk első látszatra, és ha már beavatkozunk, inkább humorral, kedvességgel segítsük kicsit és nagyot a csillapodásban – van átjárás a mások életébe, de könyörgöm, ne így!
Amikor meghalljuk azt a szót, hogy ringatás, szinte mindannyiunknak saját édesanyánk jut eszébe. A ringatás a kezdetekről szól, érzelmi bölcsőnkről. Tiszta érzésekről, egymásba feledkezésről, játékról és nevetésről, közös dallamokról. Olyan kötődésről, olyan szeretetkapcsolódásról, ami egy életen át tart, ami megvéd minket akkor is, ha nehézségekkel kell szembenéznünk.
Ezt a meghitt, az anya-gyermekek közötti kapcsolódást, az érzelmek átadását, megélését segíti az ének-zene művészeti eszközeivel és erejével a Ringató is. A Ringatót több mint harminc évvel ezelőtt indította el Gróh Ilona zenepedagógus. Az első Ringató foglalkozáson csupán néhány anyuka vett részt. Ma már valóságos mozgalommá fejlődött határon innen és határon túl.
A Ringató alapítójával, vezetőjével, a foglalkozások módszertanának kidolgozójával, Gróh Ilona zenepedagógussal beszélgettünk.
Mesélnél a kezdetekről?
Nagyon hosszú időre nyúlnak vissza a kezdetek. Eredetileg énektanár vagyok, valamint karvezető. Pécsett végeztem és a diploma megszerzése után kerültem kapcsolatba a kisgyermekkori zenei neveléssel. Akkoriban azt a feladatot kaptam, hogy leendő óvónőket tanítsak Szekszárdon, a Tanítóképző Főiskolán. Abban az időben találkoztam Forrai Katalinnal, Kodály Zoltán tanítványával. Tőle tanulhattam a kisgyermekkori zenei nevelés módszertanát. Nagyon sok előadásán részt vettem, a Csobánc Utcai Zeneóvodában pedig megtekinthettem foglalkozásait is. A lehető legtisztább forrásból tanulhattam az óvodai, valamint a bölcsődei zenei nevelést is. Óriási ajándék az élettől, hogy nem csak a tanítványa lehettem, de később munkatársa is Forrai Katalinnak. Több, mint húsz évig dolgoztunk együtt. Nagyon sok olyan feladatot bízott rám, amit idős kora miatt már nem tudott, vagy nem akart vállalni. Számomra óriási megtiszteltetés volt, amikor helyette mehettem el előadásokat, órákat, tanfolyamokat tartani.
Forrai Katalint, Kodály Zoltán tanítványát, a szakmán belül mindenki ismeri. Fantasztikus nagysága volt ő a magyar zenepedagógiának, és a kisgyermekkori zenei nevelésnek nemzetközi szinten is elismert professzorasszonya. Említést érdemel, hogy nem csak több nyelven beszélt, de több nyelven tanított is. Számos alkalommal megfordult Japánban, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Európa szinte valamennyi országában. Nagyon sok történetem, sok szép emlékem van róla.
Hogyan jött a Ringató gondolata?
Amikor leendő óvónőket tanítottam, éreztem, úgy lenne tisztességes a dolog, ha nemcsak az alap szakirodalomból, nemcsak könyvekből tanítanám őket. Számomra fontos volt, hogy a gyakorlatban is átadhassam nekik a tudást. Így azt kértem ott Szekszárdon, engedjenek be a gyakorló óvodába, hogy óvodásokkal is foglalkozhassak. Pontosan Forrai Katalin mintájára, mert ő is zeneóvodás foglalkozásokat tartott Budapesten a Csobánc utcában, – több mint 40 évig.
Azt gondoltam, majd úgy tudom jól tanítani a főiskolás hallgatókat, ha én magam gyakorlom is mindazt, amit aztán nekik tudniuk kell majd. Így kezdtem óvodásokkal foglalkozni. Utána jött a gondolat, hogy ez jó, de mi van az óvoda előtt? Mert ha a kodályi elvekre gondolunk, akkor adott a felvetés. Kodály rendkívül szellemesen írt ebben a témában sokszor. Szerinte a nevelés nagyon korán, jóval az óvodai nevelés előtt kezdődik. Már a születés előtt, már az édesanya születése előtt. Így került képbe a család.
Erről már többször is meséltem, de mivel valóban így történt, nem maradhat ki a cikkből a történet, ahogy megszületett az első Ringató foglalkozás.
Amikor Szekszárdon zeneóvodában gyerekekkel foglalkoztam, egyszer csak odajött hozzám egy anyuka, hogy nem csak az óvodás, de a kisebb gyermekét is szeretné foglakozásokra hordani. A kicsi akkor egy, másfél év körüli lehetett. Azt mondtam neki, hogy az óvodai foglalkozáson nem vehet részt ugyan, de majd valami máson igen. Ez a más lett a Ringató. Mivel akkor már bölcsődei módszertant tanítottam Budapesten, ismertem ennek az életkornak a sajátosságait. Tudtam, hogy az óvoda előtti zenei nevelés mit jelent. Mi az, ami zenei nevelés címszó alatt a bölcsődéseknek nyújtható, azt is, hogyan. Azt gondoltam, próbáljuk meg, jöjjünk össze néhány anyukával. Megmutatom, mit hogyan lehet. Mindez 1991-ben történt. Nagyon más világot éltünk még. Én az órarendi óráim között egy-egy lyukasórán gyorsan átszaladtam a szomszédos épületbe, ahol helyet kaptunk. Ott beszéltem és énekeltem az anyukáknak, az anyukákkal.
Az anyukák hozták magukkal a gyerekeket is. Gyesen lévő anyukákról volt szó, nem is tudták volna máshol hagyni a kicsiket. Jöttek együtt hetente egyszer. Az első héten, az első foglalkozáson voltunk öten, hatan. A következő héten kétszer annyian. Rövid időn belül negyvenen, nem fértünk el a teremben.
Én magam csak csodálkoztam, mit indítottam el. Mi történik itt? Nem volt semmilyen tervem ezzel, nem akartam megváltani a világot. Mégis, pillanatok alatt óriási híre lett, szinte mozgalommá fejlődött.
Azt gondolhatnánk, hogy az édesanyák otthon ösztönösen énekelnek, mondókáznak, duruzsolnak a gyerekeiknek, ez valóban így van?
Ez valóban ösztönös dolog. A legtöbb anyuka duruzsol, ahogy eszébe jut, beszél a gyerekhez. Valami édes – lágy szeretetnyelven, ami se nem beszéd, se nem ének. Dallamokkal szólítja meg kicsinyét. Rigmusokat dünnyög. Ez ösztönösösen fakad az édesanyákból, de nem mindenkiből. Akad olyan, akinek ez nem természetes. Főleg mostanában sokkal több a görcsösen igyekvő anyuka, akinek jól jön a segítség. Mert ezen lehet segíteni, ezeket a feszültségeket szépen lehet oldani.
Meg tudnád fogalmazni, mitől más a Ringató, mint a többi gyermekfoglalkozás? Mitől több az, ha közösségben énekelünk, mint amikor otthon énekel az anyuka?
Mind a kettő jó és mind a kettő fontos, de mindkettő más. Azt gondolom, hogy az otthoni éneklés egy nagyon intim és nagyon bensőséges helyzet. A közösségi ugyanazzal a tartalommal rendelkezik, mint ami otthon születik, de a közösség egyféle erőt is ad mellé. Az anyukák a közösség miatt is jönnek. Nem azért, hogy majd a Ringatón megtanulnak néhány dalt, meg ölbéli játékot, mondókákat, dajkarímeket. Eredetileg ez volt a célom: értékes tartalmat szerettem volna átadni, az érzelmek kifejezését megmutatni művészeti eszközökkel. Ők meg azért (is) jöttek, mert jól érezték magukat. A hangulat miatt, amit igyekeztünk, igyekszünk közösen megteremteni. Mert itt mindig fontos, hogy ezt közösen teremtsük meg. A Ringató nem műsor, hanem egy közösségi helyzet. Jöttek azért is, mert találkozhattak hasonló élethelyzetben levő anyukákkal. Barátságok szövődtek, beszélgetni, sétálni tudtak utána. Azt élték meg, hogy nincsenek egyedül. Nincsenek magukra utalva.
A közösségi éneklés erőt ad. Ott olyan pillanatok születhetnek, amilyenek otthon nem. Elég, ha csak arra a felemelő eseményre gondolok, mint ami a közelmúltban zajlott, amikor 400-an énekeltünk egyszerre az „Ó ha cinke volnék” dalt a Millenárison, az Anyák Napi Ringatón. Nagyon sok minden előbújik ám ilyenkor a lélek zugaiból. Sokan énekelték könnyes szemmel a sort: „Édesanyám nélkül mindig sírdogálnék”.
Nem kell azonban 400 ember ahhoz, hogy a közösségi éneklés ereje megmutatkozzon. Elég ahhoz 4 ember is vagy 14.
Amikor körben ülünk az édesanyákkal, egymásra néznek, egymásra nevetnek. Egymás gyermekére mosolyognak. Nincs kritika, nem méregetik egymást, nincs verseny. A gyerekek meg édesek, viccesek, kedvesek, megindítóak. Egymásra kukucskálnak, az édesanyjuk karjaiból ismerkednek a világgal. A legbiztonságosabb térből, ami számukra létezik.
Ám nem csak a gyerekek számára biztonságos a tér. Az anyukák számára is. Nincsenek elszigetelve sorstársaiktól. Rálátnak egymás életére, nagyon sokszor megnyílnak előttünk, egymás előtt is. Ahányféle érzelmi rezdülés van a lelkünkben, annyi minden jelenhet meg. Sokféle érzés szabadul fel egy ilyen térben. Öröm is, bánat is. Itt mi tényleg sírunk-nevetünk.
A közösség gyógyító erővel bír. Ezt pedig elő tudjuk segíteni olyan zenei tartalommal, ami oda hat, ahol arra szükség van. Olyan eszközökkel dolgozunk, illetve maga a módszertan is olyan, ami a megfelelő területet célozza a művészet segítségével. Ezek az eszközök a tudatalattira hatnak, de mi természetesen tudatosan használjuk azokat.
Ám az biztos, hogy a Ringató sikerének az egyik titka, az az érzelmileg biztonságos, megtartó, támogató terep, amibe az anyukák bele tudnak kapaszkodni.
Nagyon friss élményt dédelgetek magamban: az Anyák Napi Ringatón odajött hozzám egy anyuka, akinek már 13 éves a kislánya. Kinőtt már a Ringatóból, de nem bírták ki, hogy ne jöjjenek el, mert annyira meghatározó volt az az időszak számukra. Más arról mesélt, hogy a 10 éves gyermekével máig azokkal a dalokkal alszanak el, amit itt tanultak.
Hogyan erősíti az anya-gyermek kapcsolatot az ének?
Erős érzelmi kapcsolat alakul ki a játszó felnőtt és kisgyermek között. Ezt a kapcsolatot pedig ezekkel az eszközökkel a legegyszerűbb megteremteni. A rigmusokkal, a lüktetéssel, a dallamokkal. Nem utolsósorban az érintéssel, az öleléssel. Azzal, ahogy az anya a gyermekére figyel. A szemébe néz. Hozzá, neki énekel, őt öleli. Őt simogatja, csiklandozza. Őt puszilja. Át tudja adni az érzelmeit, el tudja mondani, hogy gyermeke a legfontosabb a világon. Ezek a helyzetek nagyon sok mindenen átsegítik a gyerekeket és felnőtteket is. A gyerekek egy életen át hordozzák magukban ezeket az élményeket. Emlékeznek is rájuk. Nem arra, ami most történik velük egy-két éves korukban, hanem később köszön vissza egy-egy dal. Olyankor a lélek előbb felismeri azt, mint a fül: „Ezt a dalt még az édesanyám énekelte nekem”.
Hatalmas öröm számomra, hogy mindig küld az élet olyanokat, akik szívvel-lélekkel mellénk állnak. Jönnek olyan munkatársak, segítők, akik rövid vagy hosszabb ideig, de velünk együtt tudnak tenni a közös célokért. Ahogy Andrejkovics Katalin kolléganőm is, aki hihetetlen munkabírással és alázattal dolgozik a családokért, a Ringatóval velünk.
Vagy szívből említem a FICSAK-kal való kapcsolódást is, az összes közös munkát. Hiszen a FICSAK megszámlálhatatlanul sok területen dolgozik a családokért. Mi pedig a programunkkal, a művészet eszközeivel tudjuk támogatni ezeket az erőfeszítéseket. Egy hónapja közösen hoztunk létre egy nagyszabású szabadtéri megmozdulást (flashmobot) is. Akkor a közelünkben zajló háború kapcsán üzentük közösen: „Segítsük egymást az éneklés erejével”.
Május 7-én, szombaton délelőtt 9.30.kor is lesz egy közös programunk: “Mert együtt énekelni jó”címmel Ringató foglalkozás lesz vetítéssel és könyvbemutatóval, a Ficsak Józsefvárosi Alapítvány szervezésében. Az esemény ingyenes, de regisztrációhoz kötött.
Helyszín: A Grund közösségi tér, Budapest, Nagytemplom utca 30.
Én tényleg azt remélem, hogy a munkánkkal valamit hozzá tudunk tenni és adni tudunk a világnak.
Ebben a reményben erősít meg az is, hogy tavaly ősszel a Magyar Örökség-díjjal ismerték el a munkámat. Ám ez a díj nem az enyém, nemcsak az enyém, hanem a több, mint 150 Ringató foglalkozásvezetőé és mindenkié, akikkel együtt dolgoztam, dolgozom a Ringatóért.
Egyszer egy volt kolléganőm azt mondta: „Az a jó a Ringatóban, hogy nem árt neki a világ.”
Ebben tiszta szívvel hiszek. Történjen velünk, mellettünk, körülöttünk bármi.
